2012 November 18-a vasárnap hajnal 2 óra körül történt amikor arra ébredtem, hogy láttam egy hatalmas fényes villanást az égben (mindezt szellemben) ami akkora volt szinte, mint egy robbanás. Aztán megjelent több ezer angyal (lehetetlen meghatároznom a számukat, rengetegen voltak). Bár különböző kinézetűek voltak, de amelyekre különösen felfigyeltem barnás színűeknek tűntek, messziről sokkal inkább fáknak látszottak. Kérdeztem az Urat, hogy mi az amit látok. Erre hirtelen mint amikor rázummolnak egy képre - az egyik angyalt közelről láttam. Legnagyobb meglepetésemre kommandós ruhában megjelent angyal volt, arcán fekete festékkel csíkban, mint aki készen áll a harcra. Rögtön tudtam, hogy ezek harcos angyalok akiket céllal küldött az Úr. Megálltak és vártak arra, hogy a keresztények a Szent Szellem által ihletett szavakat kimondják - imádkozzák és amint ez megtörtént ők azonnal mentek és végezték a dolgukat és harcoltak. Az Úr indított, hogy mondjak ki szavakat és láttam, amint abban a pillanatban a sok angyal közül egy pár azonnal el is tűnt és ment, hogy teljesítse amit hallottak a Szellemtől az én számon keresztül.  Éreztem, hogy a szellemi atmoszféra megváltozott és valami nagyon jelentőségteljes esemény történt. Bár szörnyen fáradtnak éreztem magam és eléggé nehezemre esett fölkelni, így ezután az esemény után vissza is feküdtem. Reggel fölkelve a Szent Szellem szólt hozzám és azt mondta: "Jól van jó és hű szolgám, köszönöm, hogy engedelmeskedtél fáradságod ellenére". Nem tudom te éreztél e már valaha ilyet, de amikor az egész világegyetem teremtője és alkotója nekem ilyet mond, én nem tudom megállni sírás nélkül. Hiszen milyen kis porszem vagyok én ebben a nagy képben és mégis Isten ilyen kis porszemeket használ céljainak beteljesítésére. Nem kell más neki, csak hogy "elérhető" légy a Számára.
Aznap délelőtt a gyülekezetben valakit arra indított az Úr, hogy imádkozzunk Izráelért, mivel megtámadták Izráelt és ha valaki kapott az Úrtól valamit azt ossza meg. Amint megosztottam az éjszakai eseményt, a gyülekezet egy szívvel-lélekkel imádkozott, hogy az Úr küldje ezeket a harcos angyalokat Izráelbe és ahogy a kommandósok is rejtett módon harcolnak, úgy harcoljanak ezek az angyalok is legyőzve az ellenséget. Éreztük mindnyájan, hogy a kérésünk teljesült. Majd emlékeztem az Izráel ellenes "híres" 6 napos háborúra amikor többszörös túlerő ellenére Izráel győzött és az ellenség arról számolt be, hogy "szellemi" katonákat láttak harcolni Izráelért... Úgy érzem sokkal több minden történt szellemben, mint amit most fel tudunk fogni vagy értékelni tudnánk és azt is tudom, hogy nem Izráel volt az egyetlen hely ahová Isten küldte ezeket az angyalokat! Nem tudom mi fog hamarosan bekövetkezni, de azt tisztán és világosan érzem, hogy valami nagyon jelentőségteljes dolog van készülőben amire az Úr már most figyelmeztetni akar bennünket! Testvérem, ma ha hallod az Úr szavát ne keményítsd meg a szíved, mert lehet egy néhány hónap-hét vagy akár nap múlva a világ már nem lesz ugyanaz! Légy az okos szűz (a tíz szűz példájából) aki addig vesz olajat, amíg nem késő, amíg meg nem érkezik a vőlegény! 
Bánd meg és valld meg bűneidet, kérd az Urat, hogy tisztítson meg, töltsön be Szellemével és készítsen téged, mint menyaszonnyát a mennyegzőre!

http://www.youtube.com/playlist?list=PLA606BEFBA6EB1EDA&feature=mh_lolz
Írd le ide saját bizonyságodat - gyógyulásról, szabadulásról, stb. 

http://www.youtube.com/playlist?list=PLE4965DB4D635FF0D&feature=mh_lolz 
Írd le a saját bizonyságodat, hogy más olvasók épülhessenek általa!

Szabó János bizonysága a Mennyeknek Országáról

Szabó János, újjászületett és Szent Szellemmel töltött keresztény 1974 óta, nős családos, 2 gyermek apja.  Keresztény családban nevelkedett , aktiv erkölcsös keresztény életet élt mindvégig. A bibliaiskolák mellett elvégezte a 4 éves Szent Pál Akadémiát, jelenleg egy nagyobb létszámú gyülekezetben szolgál, mint vezetőségi tag. 
 
Amiket most el fogok mondani régen történt, 1974-ben, augusztus végén, amikor az Úr meglátogatott bennünket és csodákon mentünk keresztül.  Én 16 éves voltam …
Egy táborban voltunk, összejöttünk csak Istent dicsérni. A szobában talán 25-en lehettünk. Körbe álltunk és elkezdtük Istent imádni … 
 
…Éreztem, hogy természetfeletti dolgok kezdődnek lejátszódni. Az első (ami igazán érdekes volt) az, hogy egyszerűen elkezdtem érezni, hogy bűnös vagyok …
Kértem Istent, hogy bocsássa meg a bűneimet és szabadítson meg a bűneimtől. Egyre jobban éreztem azt, hogy bűnös ember vagyok és Isten szemszögéből nézve én méltó vagyok a halálra, az örök kárhozatra. Ettől megborzongtam és azt gondoltam, hogy : Uram, ha most nem mentesz meg, akkor én el fogok kárhozni. Uram, hajolj le és mentsél meg engem és vesd el az én bűneimet…
Ahogy később körülnéztem, azt láttam hogy az emberek sorban eldőlnek…Aztán én is elestem, le a földre … Egyszer csak kijöttem magamból. Láttam, hogy a testem ott van magam mellett. Nagyon meg voltam rökönyödve, arra gondoltam, hogy most meghaltam. Aztán a szoba egyik felső sarkában álltam, a levegőben, látva a többieket, ahogy imádkoznak, vagy fekszenek a földön… 
 
Amikor a többiekre néztem akkor egyesével mindegyik imát hallottam. Pontosan tudtam, hogy ki miért imádkozik. A legtöbb ima a bűnbocsánatért szólt. Volt azonban egy ima, amit megjegyeztem. Egy lány éppen valami női betegségben szenvedett, és kérte a gyógyulást Istentől. Másnap amikor találkoztunk, elmondtam neki, hogy miről szólt a tegnap esti imája, hogy minden szavát hallottam, pedig tőle távol álltam.  Ő azt válaszolta, hogy nem is mondta ki hangosan a gondolatait, kéréseit, mert szégyelte azokat. Mind ketten megértettük, hogy ez valóban egy csoda volt.
 
Ez a látás, és hallás végigkísért az egész mennyei kőrutam alatt. Ha valamit meg akartam látni, akkor a szemeim úgy működtek, mint egy kamera. Azonnal élesben megfelelő nagyságban kinagyítva, közelhozva láthattam azt, ami érdekelt.
 
Ha valamit meg akartam hallani, és csak azt a valamit, akkor azt teljesen tisztán hallhattam ...
 
Egyszercsak egy nagyon erős fény jelent meg a szobában. A szemem a neonlámpák magasságában volt, de azok fénye annyira gyenge volt, hogy úgy tűnt nem is világítanak. Ahogy néztem ezt az erős fényt egyszercsak Isten angyalát láttam. Egy hatalmas, erős angyalt, ahogy a kis imacsoport felett állt, és rám nézett. Én nagyon meglepődtem és csak néztem rá. Aztán ő megszólalt: 
Én Isten küldötte vagyok, és azért jöttem, mert Isten azt szeretné, ha feljönnél a Mennyországba, és látnád a Mennyet. Én azért jöttem, hogy elvigyelek téged. 
 
Egy fantasztikusan jó érzés töltött el. Az angyal nagyon finoman, szépen beszélt. Érződött rajta, hogy nagyon intelligens lény ő.  Nagy szeretettel beszélt, érezni lehetett a beszédén, hogy ő nagyon szeret engem, és ő készségesen lejött a Mennyből, azért hogy odavigyen. Éreztem a közelségéből az erőt és a szeretetet, amit nagyon nehéz megfogalmazni itt a földön. A mérete szembetűnő volt, talán 2,5-3 méter magas lehetett, nagyon erős, izmos testalkatú. Nem olyan, mint a body-builder-ek, hanem szabályos és tökéletes. A fény, ami rajta keresztül áradt nagyon fehér fény volt, szinte vakító. Nagyon szép volt az arca, egy kicsit más, mint a mi emberi arcunk, egy kicsit talán gömbölyűbb, nem annyira ovális.  Aztán megfogta a karomat és elkezdünk emelkedni fölfelé. Iszonyú sebességgel repültünk. Ahogy mentünk felfelé az atmoszféra egyre világosabb és világosabb volt. 
 
Felértünk a Mennyországhoz, ahol egy fantasztikusan nagy kapu előtt megálltunk. Roppant széles és magas, hófehér volt az egész, körülötte nagyon magas fal volt, annyira, hogy én még a tetejét sem láttam. Tudtam, hogy ez egy természetfeletti VALÓSÁG. Az országból nagy erő és fény áradt ki, amikor beléptünk a kapun, ott még fantasztikusabb fény volt, amely főleg az égből jött, de érdekes, hogy abszolút nem bántotta a szemem. Nem kellett hunyorogni, mint amikor nézel a napsütésben. 
Érdekes volt, hogy ott mindent tudtam, és sok mindent nem is kellett megkérdeznem, mert valahogy a dolgokat csak egyszerűen TUDTAM.  Ami szintén meglepett, hogy egy finom, édeskés illat volt ott, de nem olyan, mint a földi illatok, hanem olyan amit nem lehetne megunni. Ahogy beléptünk a kapuval szemben egy hatalmas nagy fehér asztal volt. Az asztal mögött szemben velünk két angyal állt, ezeknek nem volt szárnyuk. Az asztal túloldalán szintén volt két angyal. El voltak foglalva azzal, hogy egy nagy könyvet (valami ahhoz hasonlót) tanulmányoztak ott. Ahogy beléptünk nagy szeretettel köszöntöttek, belőlük is érződött az erő és a szeretet.  
 
Megkérdeztem a kisérő angyalt, hogy mi ez a nagy asztal.  Ő azt mondta: Ez az asztal és az angyalok azért vannak itt, mert ők azok, akik a Mennybe belépő és kilépő lényeket jegyzik. 
Olyan volt, mint egy kapuőrség és mindenről tudtak. Mondták, hogy több kapu is van. Ennél az asztalnál az összes adat és információ összejött. Megkérdeztem, hogy előttem is voltak-e a Földről? Természetesen elmondtak egy jópár nevet, akire emlékszem, 2 vagy 3 ember, akik 1973-ban voltak fent.  (Miután visszatértem a Földre hallottam, hogy ezek az emberek valóban voltak a Mennyben.) 
 
Elindultunk egy csodálatos réten, ami az asztal mögött volt. Egy élénken zöld színű rét, de annyira zöld volt, ami a Földön nincs is. Vastag, húsos levelei voltak, ahogy ráléptünk meghajolt, de ahogy továbbléptünk abban a pillanatban felegyenesedett.  Kb. 6-8 centiméter magas volt mindegyik, teljesen egységesen, egyformák voltak és nagyon jó képet, egységet mutatott. A kisérő angyal közben mindig beszélt, beszéde jó érzésekkel töltött el. A rét végén egy gyönyörű nagy utca keresztezte a rétet. Az utca ragyogó fényt bocsátott ki magából, visszatükrözte az égnek a fényét. Tudtam, hogy arany. Ahogy jártam rajta, láttam, hogy arany, de nem tömény arany volt, hanem átlátszó volt, mint a kristály. Voltak persze járdák is, azok színe tömény arany volt.  Fényük összekeveredett azzal a fénnyel ami az égből áradt.  Meglepetésszerűen hatott rám, nem voltam felkészülve, hogy ennyire gyönyörű legyen. Az utca két oldalán rengeteg virág volt, ez jellemző volt az egész országra, legalábbis amerre jártunk. Mindenféle színű virág, fantasztikus színekben pompáztak. Ahogy ránéztem egyre tudtam, hogy pontosan milyen színárnyalatú. Annyira sűrűn vannak, hogy szinte sövényt alkotnak. Fantasztikus látvány, nagy békesség és öröm érzését adja ez a látvány.  Egyébként is az egész országban nagy a békesség és az öröm érzése. Külön a színek is fényt sugároztak, például a piros is annyira fényes piros volt, hogy világított. 
Elkezdtem csoszogni az utcán, próbálgattam, hogy csúszik-e, de persze nem csúszott. Az utca végén odaértünk egy dombhoz, ahol megálltunk. Egy erdő vette körül, sok fa volt. Minden féle méretű fák vannak, egész kicsik és olyan magasak is, hogy egyszerűen nem lehet látni a tetejét. 
 
Ahogy álltam a domb alján egyszercsak azt vettem észre, hogy egyedül vagyok, és az angyal eltűnt mellőlem. 
Ahogy vártam és nézelődtem, egyszercsak egy nagyon erős szeretet érzés jött a szívembe. Ez egy meghatározhatatlan érzés, mint amikor tudod, hogy aki ott van melletted, az nagyon-nagyon szeret. Tudtam, hogy valaki áll mögöttem, aki nagyon-nagyon szeret engem. Megfordultam, és abban a pillanatban ahogy ránéztem, tudtam, hogy Ő JÉZUS! 
Nem kellett semmi magyarázat, nem kellett bemutatkoznia, egyszerűen tudtam. Ahogy belém hasított ez a tudat, ott rögtön leborultam előtte, és el kezdtem sírni. Éreztem, hogy nagyon szeret és azt is hogy Ő tényleg egy valóság itt, az én életemben. Ő az, akit valaha gondolatban láttam magam előtt, akiről a Bibliából hallottam, Ő volt az aki meghalt értem, és most valóságosan ott állt előttem.  Ahogy sírtam, hallottam, hogy hozzám szólt, hogy: János, nagyon szeretlek. Erre még jobban el kezdtem sírni. Ő lehajolt és felemelt. Rám nézett és még egyszer elmondta, hogy: János, nagyon szeretlek. Akkor végigszaladt bennem, hogy tényleg Ő az aki lejött a Földre, ebből a csodálatos, dicsőséges országból, az emberek közé, akik leköpködték, akik megcsúfolták, megkínozták és keresztre feszítették, és Ő tudta hogy honnan jött, hogy az Ő országa itt van, és mégis végigtűrte azt a gyalázatot és szenvedést.  Akkor megmutatta a kezét, hogy hol voltak a szegek beverve. Ezek valósággal látható sebek, látszik, hogy tényleg ott be voltak azok verve. Ő olyan magas lehetett, mint én, körülbelül 180 cm magas. Nagyon tökéletes testalkata van, nagyon szép az arca, nagyon tökéletes és áradt ki belőle egy sugárzás. Ezt nagyon nehéz megmagyarázni, teljesen betölti az ember szívét. Éreztem, hogy amit mond, hogy szeret, az nem csak beszéd, hanem valóság! Tényleg nagyon szeret és nagyon örül és boldog hogy én ott vagyok vele. Azt hiszen jobban örült neki, mint ahogy én azt fel tudtam fogni, hogy én ott vagyok. Nem volt túl hosszú haja, körülbelül vállig érő lehetett.  Ahogy néztem a kezén a sebeit, megint arra gondoltam, hogy megfeszítették, és megint el kezdtem sírni.  Akkor azt mondta, hogy : Ne sírjál. Nem azért vagy itt, hogy sírj, hanem gyere velem, mert meg akarok mutatni egy pár dolgot neked.  Azzal odanyúlt a kezével és letörölte a szememről a könnyeket. 
 
Felmentünk erre a kis dombra, körbenéztünk, előttünk egy hatalmas tisztás volt, amely tele volt apró gyermekekkel. Rengeteg gyermek volt, mindenféle ruhácskában, általában világos színűek, de voltak színes ruhák is. Ott játszadoztak, nevettek, örültek, jókedvük volt.  Ahogy ott álltunk a dombtetőn egyszercsak mindnyájan felénk fordultak, és elkezdtek integetni Jézusnak, és elkezdtek tapsolni. Nagyon jó érzés volt látni ezt a sok boldog gyermeket, több ezres sokaságra gondoljatok.  Nagyságra is közel egyformák voltak, úgy érzékeltem, hogy a koruk is egyforma lehetett. Persze sok más hely is volt az országban, ahol együtt voltak ilyen drága kis lelkek, akik örvendeznek együtt az Úr előtt. Jézus arcát néztem egy pillanatra, és belém hasított, hogy milyen örömmel és szeretettel nézte ezeket a gyerekeket. Mondta, hogy: Ezek azok a gyermekek, akik a Földről jöttek hozzám.  Úgy mondta ezt, mintha az Ő külön kis birtoka lenne ez a gyereksereg. Az arcán egy fantasztikus öröm volt, mosolygott, szinte nevetett a gyerekekre, amikor azok néztek rá nagy szemeikkel és tapsoltak neki és ujjongtak, hogy Ő megjelent ott közöttük. Fantasztikusan tudott örülni, és számomra ez egy örök példa, hogy a Mennyben milyen öröm van, ahhoz képest mi nem tudunk itt a Földön igazán örülni, mivel sok minden nyomaszt bennünket. De ez az öröm megvan az Úrnál, és Ő ezt akarja nekünk adni. 
 
Aztán elindultunk tovább az út mellett, megint csak nagyon sokféle fát láttam. Nagyon érdekes volt, hogy a fáknak a levelei szép nagyok voltak, nagyobbak, mint a tenyerem. Mindenféle csipkézett mintázatuk volt, nagyon látszott rajtuk, hogy az az “éghajlat” nagyon kedvező a számukra, a legtökéletesebb. Egyáltalán nem láttam ott fonnyadt levelet, vagy akár olyat, ami kicsit is lekonyult volna, vagy erőtlen lett volna, mintha nem kapna elég táplálékot. Ott minden levél olyan volt, amilyennek lennie kellett.  Nagyon érdekes volt a látásom. Ha ránéztem egy fára vagy virágra, és ha úgy gondoltam, hogy kíváncsi vagyok a levelére, akkor egyszercsak nagyon közelről láttam a levelét, a “kép” közeljött. Mindent tudtam róluk, ahogy benéztem a fák ágai közé tudtam, hogy ott egyetlen fonnyadt levél sincs. Talán vastagabbak voltak , mint itt a Földön, erősek, húsosak, látszott rajtuk, hogy életük legerősebb  korszakában vannak. Sehol nem láttam lehullott levelet, vagy avart, vagy gallyakat, mint nálunk az erdőben. Ott ez nem létezik. 
 
A fák mögött egy hatalmas épületet láttam. Ez azért is volt érdekes, mert teles tele volt virágokkal.  Az egész épület kívülről olyan volt, mint egy virágoskert, mintha a kertet megfordították volna, és felállították volna az épület falára. Ezek a színes virágok úgy éltek ott, mint (ahogy a Földön mondanák) hal a vízben, erősek, sűrűn voltak, gyönyörű színük volt, mindegyik más színű. Szinte hívogatták az embert, hogy: gyere és szagolj meg bennünket. Amint közeledtünk láttam, hogy az épület színe hasonlított a virágok színéhez, a narancssárga és a piros közötti árnyalat. 
Ahogy közeledtünk a nagy épülethez, akikkel találkoztunk ránk köszöntek, és tudták, hogy én ki vagyok, azt is mondták, hogy nagyon örülnek annak, hogy itt vagyok a Földről, és hogy megláthatom ezt az országot. Szinte mindnyájan mondták, hogy: kívánjuk, hogy ez a bizonyosság életed végéig benned maradjon, és térj meg, hogy amikor eljön az idő akkor valóban itt maradhass közöttünk, és együtt lakozhassunk. Számomra meglepetés volt, hogy ennyire ismertek és tudták, hogy ki vagyok. 
 
Érdekes volt, hogy ezek a lelkek mind 30-33 év körüliek lehettek, egyértelmű, hogy az a kor volt ez, amikor az Úr elhagyta a Földet. Minden ember ilyen korúnak nézett ki, nem láttam idős vagy beteg embereket, vagy hajlottat, sántát, nem láttam olyat, akinek bármi baja is lett volna. Mindenki ép és egészséges volt, mindenki örült az Úrban, és jókedvük volt, nevettek ahogy mentek az utcán. 
 
Ahogy odaéretünk a házhoz és bementünk, egy nagy terembe kerültünk. E a terem lehetett úgy 50 méter hosszú és 30 méter széles. Egyszercsak Jézus eltűnt mellőlem, és egyedül vagyok a teremben. Elindult a szemem előtt egy hatalmas kép. Az egész termet betöltő mozgókép volt ez. Nem láttam tőle magát a termet, olyan volt, mintha mindent lekapcsoltak volna, és az én szemeim csak a képet látták.  Akkor elindult előttem az én életem. Egészen kisgyerek korom óta, végig tudtam követni egészen 16 éves (akkori) koromig minden egyes lépésemet. Fantasztikus volt! Ha nem magam láttam volna nem hinném el, hogy ennyire precízen minden rögzítve van ott fent.  Mai nyelven úgy is lehetne fogalmazni, fel van véve videokamerával.  Mindent láttam, magam, a ruhám a beszédem, a társaságot, és tudtam, hogy ez most jó beszéd volt, ez meg nem. Tudtam, hogy ez vagy az a cselekedetem Isten előtt gonosz vagy kedves. Mindent tudtam, ahogy előttem végigment az életem. Mindenre azt kellett, hogy mondjam: Igen, Uram, ez valóban igy volt, ez bűn volt. Vagy ha jó volt, akkor: ez jó volt – de sajnos abból volt sokkal kevesebb.  Ahogy végignéztem ezt a filmet úgy éreztem, hogy fantasztikusan bűnös vagyok. Én nem is tudtom, hogy mi lesz ezután – futott át az elmémen. 
Megszűnt a kép és ott állt mellettem Jézus, és elmondta ugyanazt amit az utcán mondtak a lelkek, hogy: Meg kell térned és meg kell változnod, meg kell változtatnod az életedet, azért, hogy feljöhess ide hozzám, hogy ez az ország a tiéd is legyen. El kell hagynod az összes bűnödet és hidd el, hogy én ott leszek veled és szeretlek téged és segíteni fogok neked, csak hagyd el a bűneidet. És ha visszamész a Földre meg foglak erősíteni, megerősítem a te kezedet, lábadat, és a te szívedet, és új szívet adok neked.   
 
 Nagyon örültem ennek. Akkor nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ez hogy lesz. 
A megtérésem után arra gondoltam, hogy az Úr ezt a “videó felvételt” valóságosan letörli. Aztán Ő soha meg nem emlékezik erről. Lehet hogy mi ezt mondanánk, hogy : Hát Uram, én ezt és ezt tettem, nagyon sok rosszat tettem, de az Úr valóságosan el fogja felejteni, mert amit Ő kimond az igazság. Ha mi mondanánk neki azt mondaná: Fiam, nem tudom miről beszélsz, én nálam ilyen nincs.  Ezért ennyire valóságosan tudom elképzelni a bűnök bocsánatát.  Ezért nagyon fontos, hogy bánjuk meg a bűneinket, és letegyük Isten előtt, hogy Ő el tudja vetni messze tőlünk, hogy soha többet meg ne emlékezzen róla. Mert ha oda felkerülünk, és Isten levetíti a szemünk előtt életünk filmjét, akkor meg lennénk döbbenve abban a szentségben, hogy minden egyes rossz gondolat és apró dolog is, amelyet a Földön nem is vélünk annak, megrökönyödnénk, hogy azok micsoda bűnök Isten szemében. Amikor az ember végignézi a saját életét és rájön arra, hogy egy nagy nulla az egész, ráeszmél arra, hogy csak a bűnök halmazát követte el, csak a bűnök és a bűnök.  Nagyon lényeges dolog a bűnbánat és a bűnbocsánat kérése, és hogy az ember igazán megtérjen Istenhez, és meg is változtassa az életét, hogy Isten gyermeke lehessen és legyen reménysége, hogy felkerülhessen Isten országába. 
 
Ahogy mindezek leperegtek a szemem előtt és éreztem, hogy mennyire bűnös vagyok, még jobban át tudtam érezni, hogy micsoda kegyelem az, hogy az Ő országába fölvitt, és megláthattam azt.  Ugyanebben a teremben még egy átélésem volt: amikor Jézus beszélt hozzám, minden egyes szava, minden amit mondott mélyen belehatolt a vesémig, a szívem legmélyéig. Olyan volt minden egyes mondata és szava és betűje, hogy minden telibe talált. Azokat a szavakat, amiket mondott, tudtam, hogy nem csupán kimondott szavak, mind valóság, mind Ige volt. Végigfutott az életemen az a kegyelem, amit Krisztus lehozott a Földre. Láttam, hogy Krisztust hogyan fogták meg, láttam hogy hogyan feszítették meg Őt. Láttam azt, hogy hogyan fogták le és köpködték le, láttam hogy Ő ott függött ott a keresztfán, és láttam ahogy dörgött az ég és sötét volt, és hogy ez a pillanat teljesen reménytelen volt minden ember számára. Láttam az Ő halálát, ahogy szenvedett és meghalt, és aztán láttam ezt a dicsőséget fent. 
 
Amikor a kép megszűnt tudtam, hogy fent vagyok az Ő dicsőségében. Fantasztikusan nagy öröm és hála töltötte el a szívemet, és tudtam, hogy Krisztus áldozata mennyire valóságos. Tudtam azt, hogy az Ő áldozatával olyan óriási dolgot hozott be az életünkbe, amit emberileg felfogni képtelenek vagyunk a mai napig is. 
Sokszor gondolok arra, hogy milyen csodálatos az, hogy Krisztus meghalt értem, hogy milyen óriási áldás, hogy bekerülhetek az Ő országába, és hogy Ő mindent megad hozzá a földi életünkbe, hogy bekerüljünk. Szinte drukkol ott fent az angyalokkal, hogy mi bekerüljünk. Szeret és imádkozik értünk, és Ő mindent megtesz ezért.  Ez mind átfutott rajtam és csodálatos érzéseket adott. Ezek nagyon inspiráltak. Nagyon erős volt bennem ez a szándék, hogy ha visszakerülök a Földre akkor valóban mindent el fogok hagyni és csak Krisztus és csak az Ő országa és csak az Atya, és semmi más nem fog a Földön érdekelni. 
 
Utána kiléptünk ebből a házból, és mentünk tovább.  A következő állomás egy nagy csoportosulás volt. Rengeteg sürgő-forgó ember ment az utcán (és a levegőben), rengeteg ember akik mentek nevetgélve beszélgetve, dicsérve Istent. Örültek annak, hogy Krisztus megváltotta őket. Ahogy mentünk egy óriási épülethez érkeztünk. Nem tudnám leírni a méreteit, mivel ilyen méretek nincsenek – nem tudom. De azt tudom, hogy előtte az utcákon több tízezres tömeg lehetett, ahogy mentek be az épületbe. Ez az épület mindenkit be tudott fogadni, olyan óriási volt. Hatalmas nagy kapuk voltak rajta, és a kapukban angyalok álltak. Nagy szeretettel rám köszöntek és tudták a nevemet, és beinvitáltak. Jézus közben eltűnt mellőlem, én bementem e tömeggel.  Gyönyörű szép terem volt, minden csupa arany, tele csodálatos színes kövekkel, szinte nem is tudom elmondani. Ez a hatalmas tömeg nagyon szép sorokban, rendben ott állt. Kíváncsian néztem körbe, hogy mi lesz, és tudtam, hogy most dicséret fog következni. Tudtam, hogy ez a hatalmas ház azért van iderendelve, hogy Istent dicsérjük, énekkel dicsérjük Őt. 
 
Elkezdődött a dicséret. Mit mondhatnék? Ha földi emberként lettem volna ott talán belehaltam volna abba az érzésbe, olyan dicséret folyik ott. Fantasztikus erő van benne. Fantasztikus! Isten szeretetének a jelenléte, amit itt szoktunk érezni a Földön, csak egy halvány töredéke annak, ami ott van.  Egyszerűen fantasztikus, erre nincsenek szavak! Amikor elkezdték dicsérni az Urat, sok szólamban, nagyon nagy hangerővel dicsérték az Urat, mégsem zavart a hangerő. Mivel magam is zenélek, kíváncsi voltam, hogy van-e ott fals hang. Ahogy azelőtt a szemem is végigjárt a fák levelén, most ugyanígy a fülem (hallásom) is végigjárt a csoportok között és tudtam, hogy egyetlenegy hamis hang sincs ott. Mindenki tökéletesen énekelte a saját szólamát az Úrnak, és dicséri az Ő szentségét, az Ő jelenlétét, és hogy Ő teremtett bennünket. Mindenki bekapcsolódott. Minden éneket tudtam, annak ellenére, hogy egyetlen egyet a földi szemszögből nézve nem ismertem, soha nem hallottam azokat.  Ugyanolyan lelkesedés kapott el, mint az ottani üdvözült lelkek és angyalok, én is elkezdtem harsogni az Úrnak a dicséretét, kiöntöttem magamból mindent és örültem az Úrban. Csodálatos volt az Úrral együtt lenni, és együtt lenni ezzel a (talán több tízezres) tömeggel, akikkel dicsértük együtt Istent. Akkor volt egy pillanat szünet. Akkor bekapcsolódott a zenekar. Ha hallottatok igazán szuper zenét, hát az az volt! Mindenki játszotta (húzta-vonta, fújta) a maga szólamát, és mi az egész tömeg mellette énekeltünk. Itt a Földön rengeteg klasszikus zenét hallottam, de még csak a közelébe sem jöhetnek, még a halvány árnyéka sem volt a legjobb szimfonikus zenekar sem. Ott olyan fantasztikus dicsőítés megy hogy azt nem lehet elmondani! Mindenki tudta, hogy éppen milyen hangot kell megszólaltatnia. Olyan hangszereket is láttam ott, amit itt nem. Először nem láttam a hangszereseket ebben az óriási tömegben. Kíváncsi voltam, hogy milyen hangszereken játszanak ott, például csellóznak-e. Abban a pillanatban a szemem ott volt azon a csoporton, rengetegen húzták a csellót. A látásom végigszaladt a zenészeken és láttam, hogy rengeteg olyan hangszer van, amit életemben nem is láttam a Földön, de ott dicsérték vele az Urat. Nagyon jó hangok voltak. Nagyon átitatta az egész atmoszférát Istennek a dicsősége. Istent nem láttam, de éreztem az Ő jelenlétét és az Ő dicsőségét abban a teremben. Nagyon erős volt. Ezek után, amikor bementem a magunk kis gyülekezetébe és meghallgattam azt a dicsőítést, elkeseredtem, hogy ez ilyen gyenge itt lent. Persze ez természetes a földi viszonyokhoz képest, de legtöbbször csak egy gyenge nyávogás amit itt a földön csinálunk, és nagyon kegyelmes az Úr hogy letekint ránk és meghallgatja ezt a mi cincogásunkat, erőlködésünket. 
 
Mindenki áldotta Istent, felmagasztalta az Ő nevét, az Ő munkáit, és minden tökéletes rendben ment. Nem volt ott egy hamis hang sem, mindenki pontosan tudta, hogy mit csinál. Miután abbahagyták a dicsőítést, mindenki rövid időn belül elvonult a teremből. Nem volt tolongás, lökdösődés, nem tapostak egymás lábára, mégis nagyon gyorsan mindenki elment az ő szolgálati helyére. 
Nem tudom pontosan, hogy mi lesz ott a szolgálatunk, ki mit fog ott csinálni, de mindenkinek volt feladata. Mindenki tudta, hogy mi az ő munkája és ment és végezte azt. 
 
Aztán elindultunk tovább, szembejöttek velünk lelkek, mentek a dolgukra. Egyetlen lusta embert nem láttam, aki munkaundorral húzta volna a száját. Mindenki örömmel teljesítette a saját feladatát, amit Isten rászabott. Ahogy mentünk tovább több épületet láttunk, közben beszélt nekem Jézus különféle dolgokat.  
 
Egyszer csak egy nagyon nagy méretű épületet láttam, aminek nem tudom leírni még a szélességét sem. Kissé félkör alakú volt, a színe hasonlított az ezüsthöz és az aranyhoz, kívülről is nagyon erős fény áradt ki belőle. Az égnek a fényessége szinte nem volt annyira fényes, mint ennek az épületnek volt. Ebből az épületből érdekes morajlások, dübörgések hallatszottak ki. Sőt, ami talán visszagondolva megdöbbentő volt: a háznak a fala néha fel-fel világlott még jobban. Olyan volt, mintha egy erős vagy villám végig szaladt volna a házon. Az épület ajtajában egy hatalmas angyalt láttam. Nagyon erős testalkatú volt, látszott rajta, hogy ez Isten harcosa. Ahogy ott állt a kezében volt egy kard, amely villogó fényt és lángokat bocsátott ki magából. Átszaladt rajtam, hogy ha ez az angyal itt beindulna a Földön és meg kellene védenie Isten népét, fantasztikus hogy milyen erővel tudna dolgozni. Átvillant az agyamon, hogy akkor nem is tudom, hogy egyáltalán mitől is félünk? Ha ilyen angyalok járnak körülöttünk, akkor egyáltalán mitől félünk? Magabiztosan állt ott a lángoló kardjával, és tudtam, hogy ha ez valahova odacsapna, akkor ott annyi. A ház előtt nagyon szép virágok voltak körben, és ezek annyiban különböztek a többi virágoktól, hogy állandóan változtatták a színüket. Ahogy fénylett az épület  és ahogy a falainak a fénye néha felerősödött, abban a pillanatban a virágok átváltották az ő színüket, például a piros lilává. Én el voltam képedve, hogy a teremtésnek micsoda csodája ez! Ezt nem lehet elmondani, látni kellett volna! Százszor szebbek voltak, mint amit itt a földön el tudunk képzelni. Az épület körül rét volt, a rét szélén voltak fák, de a nagy épület körül nem volt semmi. Az épület háta mögött volt egy leírhatatlanul óriási fa, ami kissé ráhajolt az épületre. Ez a fa volt a legelevenebb, ennek kétszer akkora levelei voltak, és olyan erős ágai voltak és olyan élő volt az egész, hogy nem is tudom megfogalmazni. Most már értem, hogy amikor János apostol a Jelenések Könyvét megírta nagy dilemmában lehetett, hiszen hogyan lehetne ezt megfogalmazni, hogy megértsétek, hogy hogy nézhetett ez ki?
 
Kérdeztem Jézust, hogy mi ez az épület. Mondta, hogy ez Isten Trónterme. Ott van Isten bent. Mondanom sem kell, hogy olyan szent félelem volt bennem, hogy úgy voltam vele, ha Isten meglátna engem, én nem is tudom mi lenne velem. Talán ott rögtön megsemmisülök. Ezért félelem is volt bennem, amikor ránéztem erre a házra, de most már látom, hogy fantasztikusan kegyelmes az Úr, hogy egyáltalán oda fölkerülhettem. 
Istent nem láthattam. Ő ott bent az Ő trónszékén hallgatja a mi imáinkat, könyörgéseinket, odajárulhatunk amikor szellemben imádkozunk. Továbbmentünk, próbálva megkerülni ezt a hatalmas épületet, de egyfolytában villogott és dübörgések jöttek ki belőle, a virágok pedig játszották a színüket. Az épület mögötti hatalmas fának a tövénél egy csodálatosan tiszta vizű patak folyt. Megkérdeztem Jézust, hogy mondja meg mi ez. Mondta hogy ez az életnek a folyója, amely Isten trónterméből, trónszékétől folyik ki. Olyan folyó ez amely abszolút nem hasonlít egy földi folyóhoz, mégis olyan. Víz van benne, kristálytiszta. Nem láttam benne növényt, vagy halakat, semmit. Azt az érzést kelti az emberben, hogy fürödj meg és megtisztulsz. Nekem nem sok elképzelésem volt a bemerítkezésről, de visszagondolva ez jut eszembe, hogy az ember belemerül és az lemossa a bűnt. Fantasztikusan jó volt látni, a megtisztulás érzését adja. A két oldalán ugyanígy mennek az arany utcák, lehet sétálni ott a víz mellett, rengeteg a virág. Állatokat ott nem láttam. Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna hogy van-e ott állat, de én akkor nem láttam. De el tudom képzelni, hogy állatok is élhetnek ott. 
 
Ahogy mentünk tovább a víz mellett odaértünk egy dombhoz. Felmentünk a dombtetőre és megint körbenéztünk. Láttam, hogy balra is és jobbra is kisebb városok vannak. Láttam, hogyan jönnek-mennek az emberek és a fehér ruhás angyalok ott, és láttam a különféle házakat, és ahogyan közöttük az arany utcák csillogtak. Érdekes különbség volt, hogy az angyalok ruhája teljesen más fehér árnyalat, mint az üdvözülteknek a ruhája. Az angyaloknak tökéletesen fehér színű ruhájuk van. Olyan fehér hogy ahhoz képest az üdvözült lelkek ruhája sárgás színű. Azonkívül az angyalok ruhájából egy bizonyos fajta fény sugárzik, hogy amikor ránézek tudom, hogy belőle árad ki ez az ezüstösen csillogó fény. Ezért is volt sokkal könnyebb megkülönböztetni az angyalokat az emberi lelkektől. Nagyon sok angyallal találkoztam ott fönt, de különbözőek voltak. Például nem volt mindegyiknek szárnya. Valószínű, hogy ez a funkciójuktól is függött. Például a gyerekekre felügyelő angyalok nem viseltek szárnyakat.  Az emberek egységesen 30-33 év között volt és 170-180 cm körüliek voltak. Az angyalok 2,5 méteresek voltak, de a korukat nem lehetett meghatározni. Az arcukat nem lehet összehasonlítani az emberek arcával. 
Ahogy álltam fönt a dombon – messziről hallottam Isten tróntermének dübörgését – egyszercsak megint meghallottam azt a csodálatos éneket. Betöltötte az egész térséget ott. Nem tudom, hogy mekkora lehet egyáltalán a Menny, fogalmam sincs mekkora lehet földi mértékkel nézve, de el tudom képzelni, hogy ott városonként összejönnek és dicsőítik az Urat, nyilván nem egy épület szolgál erre.  Újra hallottam a dicsőítést, és hogy mennyire gyönyörű ez az egész. Éreztem hogy már nem sok van itt fönt nekem, és majd el kell mennem. 
 
Ahogy ott álltam, mögöttem állt Jézus, láttam az arcán, hogy végig tudja a gondolataimat, hogy milyen gyönyörű itt minden és mennyire sajnálom hogy el kell mennem innen. 
Akkor azt mondta nekem: Tudjad, hogy vissza kell menned, most már nem sok az időd itt fönt. Ez az állapot amiben vagy nem végleges, mert meg kell változnod, és csak akkor tudsz feljönni én hozzám ha a te futásod jó futás lesz. 
Ezeket mondta el, és aztán még egyszer körbenéztem. Több mindent szólt hozzám Jézus, de már sok mindenre nem emlékszem.  Amire még emlékszem, az ez volt: Sokan nem fogják megérteni és elfogadni ezt a te látásodat, és sokan nem fogják értékelni és elhinni, hogy te valóságosan megláttad ezt az országot. De te töretlenül végig higgyed és tudjad, hogy neked kegyelemben volt részed, és hogy csak Isten kegyelméből juthattál ide föl ebbe az országba, és az Ő kegyelmének tulajdonítsd azt, hogy te megláthattad a Mennyet, és végignézhetted azt az életet amit idáig folytattál. Ha azt akarod hogy velem legyél ezután mindig, akkor a földi életedben így változzál meg. 
 
Akkor megint elkezdtem sírni. Különben nem sírtam fönt ott a Mennyben, csak amikor vele találkoztam és amikor elbúcsúztunk. Elkezdtem nagyon erősen sírni. Nem olyan sírás volt ez amikor sírunk a földön. Szabályosan folytak a szememből a könnyeim. Tudtam azt, hogy nagyon nagy kegyelem ért engem, és hogy ez a kegyelem több mint amit én értékelhetek. Ő ott állt mellettem és a fejemre tette a kezét, és akkor mondta hogy: Gyere keljél fel, mert eljött a te időd és vissza kell menned. 
Akkor én még kérdeztem néhány dolgot, hogy ha visszamegyek akkor mi lesz. Mondta, hogy nehogy azt higgyem, hogy könnyebb lesz az életem, és nehogy azt higgyem, hogy azért mert velem ez történt nagyon jó dolgom lesz a Földön. Nagyon sok mindenben meg fog erősíteni, és nagyon sok mindent könnyebben fogok végig vészelni, mint ahogy emberileg lehet, ha előttem lebeg majd, hogy az Úr kegyelméből láthattam az ő országát, és hogy személyesen meghívott abba az országba. De tudjam azt, hogy az életem nem lesz könnyű, de azt is tudjam, hogy Ő végig velem lesz, és hogy Ő valóságosan drukkolni fog, és az Atya elé fog vinni, hogy az én életem olyan legyen, hogy tudjam Őt szolgálni minden nap, és el tudjam mondani az embereknek a bizonyságom. 
 
Aztán a következő pillanatban mellettem termett a kisérő angyal megint. Nagyon szomorú voltam, nagyon szomorúan néztem Jézusra. Ő azt mondta, hogy: Ne félj, mert én nagyon szeretlek, és nem foglak elfelejteni. 
Akkor mondtam neki: Drága Jézusom, én nem akarok visszamenni, had maradjak itt! Nekem semmi szükségem sincs arra, hogy visszamenjek a Földre egy ilyen csodálatos országból.  Akkor azt mondta, hogy: Sajnos nincs más választás, vissza kell menned. 
Akkor még egyszer hallottam a kórust. Megszűnt minden zaj körülöttem. Jézus ott állt előttem, a kisérő angyal pedig az oldalamon, és hallottam a mennyei dicsőítést. Egy csodálatos éneket énekeltek el. Nem emlékszem a szövegére, de arról szólt, hogy Krisztus meghalt értünk a kereszten és milyen óriási kegyelem ez a mi számunkra, hogy csak így tudunk bejutni az Ő országába. Ahogy ezt hallgattam Jézus átölelt és még egyszer azt mondta, hogy: Nagyon szeretlek. Tudtam, hogy ez nem egyszerű beszéd, hanem valóban nagyon szeret és nagyon boldog volt, hogy én fölkerülhettem abba az országba és megláthattam Őt és megláthattam azokat a földi szempontból láthatatlan dolgokat, amiket más nem láthat. 
 
Aztán egyszercsak újra ott voltunk a kapu előtt. Kedvesen elköszöntünk az angyaloktól, viccelődve még mondtam is, hogy be lehet írni, hogy én most elmentem, de egy rublikát hagyjanak ki nekem, hogy a visszajövetelemnél újra beírhassák a nevemet. Jókedvűek voltak, mosolyogtak rajta. Akkor visszaindultunk. 
 
Ahogy elindultunk lefelé, ugyanazt éltem át amit az elején – de visszafelé. Elkezdett sötétedni a légtér, egyre sötétebb lett, majd lent voltunk a Földön. Ott már egészen sötét volt. A szobában találtam magamat, ugyanott ahonnan elindultunk, de a csoport már nem volt a szobában.  Fény volt ugyan a szobában, de ez a kisérő angyalom jelenlététől volt. Láttam, hogy a szoba másik oldalán fekszem a földöm, és a testem tajtékzik, hörög és kiabál. Ott álltak fölöttem testvérek, akik próbálták a démonokat elűzni. Nemigazán figyeltem rájuk, mert lefoglalt az a gondolat, hogy vissza kellett jönnöm. 
 
A kisérő angyal ott állt a szoba közepén és mondta, hogy el kell búcsúznunk, én is kívánom neked, hogy megtérjél és szolgálhasd Istent, és mindent megtegyél azért, hogy az emberek megtérjenek és minél jobban Istenhez forduljanak. Ezt olyan szeretettel mondta, hogy azt mondtam, neki: Ne haragudj, de jó volna ha visszavinnél, mert nem sok kedvem van visszamenni abba a testbe – mivel majdnem az undor fogott el ahogy a testemet néztem. Gábriel mondta, hogy tudod jól, hogy úgysem mehetsz vissza. Akkor nagyon megfogattam magamban, hogy tényleg meg fogom változtatni az életemet, és valóban Krisztusé leszek és soha többet nem fogok bűnt elkövetni – és fogadkoztam mindenfélét, hogy fölkerülhessek a Mennyországba, ahol Krisztus építi ami lakhelyünket. 
A kisérő angyal mondott még valamit. Azt mondta, hogy: Istennek üzenete van számodra. Megkérdeztem, hogy: Oh, hát mit üzen Isten? Nem is találkoztam vele, mit üzen? Akkor elmondta, az Ezékiel 36, 26-27 versét, amely így szól: 
És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hús szívet. És az én szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsaimban jártok, és az én törvényemet megőrizzétek és betöltsétek. 
 
Ez az Ige eltöltötte a szívemet és nagy reménységet adott. 
Akkor kisérő angyal eltűnt. Iszonyú sötétség lett a szobában. Hallottam ahogy imádkoztak felettem a testvérek, és visszakerültem újra a testembe. Éreztem azt, hogy benne vagyok a testemben és egy más dimenzió ez az egész. Újra tudatomnál voltam. De kiáltottam az Úrhoz, hogy: Uram, hallgass meg, és ígérem neked, hogy megváltoztatom az életem. Csak még az egyszer szeretnék valamit hallani  rólad, szeretném a hangodat hallani, még szeretném, ha szólnál hozzám. Szeretném ha egy angyalt küldenél, szeretnék bármit, egy látást a Mennyből. Nehogy így fejeződjön be, úgy szeretnék még valamit! 
 
Akkor, ahogy ott nyitva volt az ablak, a sötét éjszakában egy nagyon erős fényt láttam beszűrődni a szobába. Gondolom, hogy a Menny egy pillanatra megnyílt az én számomra, mert Isten meghallgatta az én kérésemet. Akkor újra hallottam a kórust. Engem nagyon megérintett ott fent a kórus és Isten biztos látta és tudta, hogy nagyon erőteljesen megfogott az ottani dicsőítés. Egy nagyon közismert énekünket hallottam, és tudom, hogy az Úr kegyelméből pont egy ismert éneket énekeltek az angyalok és a mennyei szentek: Fénylő szép égi hon …. Végigfutott rajtam, hogy milyen nagy kegyelem ez, hogy az Úr pont ezt a dalt énekelteti a mennyei sereggel, és hogy ezt hallhatom. Akkor mondtam a többieknek, a dal címét.  Bár nagyon fáradtak voltak már, de szóltak a többieknek, hogy na, még ezt a dalt énekeljük el. Ahogy elkezdték énekelni, a mennyei kórus érdekes módon csatlakozott a földiek énekléséhez, és szinkronban velük együtt énekeltek. Hallottam, ahogy szinkronban énekelek együtt. Amint vége volt, szinte nyögtem, hogy: Még egyet, Uram! Még csak egy éneket! A következő pedig megint egy nálunk énekelt közismert ének volt. Megint élveztem, ahogy hallottam a mennyei kórust, ahogy dicsérték Istent, és ahogy rá válaszolva a mi kis csoportunk: Boldog, boldog, boldog az, aki az Igét hallja és megtartja … Ez annyira a szívembe maradt, hogy még évekig kísért ez az ének., hogy a szívembe kell zárni az élő Igét, Jézus Krisztust. 
 
Aztán megszűnt ez is és maradt a földi dimenzió a számomra. Aztán felkeltem.
Következő nap egy kis összejövetelt tartottunk, ahol elmondtam nagyvonalakban amit tapasztaltam, amennyire el tudtam, hiszen annyira tele voltam ezekkel az élményekkel, hogy nem is igazán tudtam mindent elmondani. 
 
Szüleimnek is elmondtam, de nagyon megrökönyödtek rajta. Amikor ők odajöttek már kint az utcán hallották az én kiabálásomat és hörgéseimet, ahogy a testemet rángatták a démonok. Nagy félelemmel jöttek föl, és ahogy beléptek a szobába látták, hogy én ott vergődöm a földön és megijedtek. Hozzá kell tennem, hogy ebben az időben még abszolút nem volt ismeretes nálunk a gonosz szellemektől való szabadulás. A mi gyülekezetünk ilyeneket még nem élt át, teljesen éretlenek voltunk erre. Édesanyám látta rajtam, hogy klinikai halált haltam, azt mondta, hogy ő tudta azt hogy én meg vagyok ott halva, és meg volt rettenve. Még utólag is meg van döbbenve azon hogy én kijöttem a testemből. 
 
Amikor másnap fölkeltem, tudtam azt hogy isten jelenléte velem van, és hogy csodálatos dolgokon mentem keresztül. Ahogy kinyitottam a szememet úgy találtam, hogy nagyon sötét volt. Minden olyan sötét volt. Mentem körbe a lakásba, hogy talán nincsenek felkapcsolva a lámpák, vagy mi van itt? Kimentem az utcára de ott is sötét volt. 
A következő héten elmentem szemészetre, mondtam szüleimnek is hogy rosszul látok, valami baj lehet a szememmel. A szemészeten végignéztek a szememben mindent és megállapították, hogy teljesen jó. Akkor döbbentem rá és értettem meg, hogy ahhoz a mennyei fényhez viszonyítok mindent, és értettem már, hogy ahhoz képest nagyon szürke és sötét itt a Földön minden. Aztán egy idő után visszaszoktam ehhez és most már nem tűnik fel. De amikor a mennyei fényről beszélek, lelki szemeim előtt látom azt a csodálatos, igazán erős, fehér fényt, ami ott van fönt a Mennyországban. 
 
Mindenki, aki ott volt a csoportban, és még nem volt újjászületve az megkeresztelkedett. A következő hónapok nagyon nagy áldással teltek el, nagyon kerestem Isten jelenlétét. 
Hálás vagyok Istennek azokért a csodálatos látásokért és megtapasztalásokért, amiket nekem adott ott fönt. Ezért dicsőítem és áldom az Ő nevét!